Titkok a múltból - 1. rész

Sziasztok! Tudom kicsit eltűntem és most sem túl hosszú időre jelentkezem. Igazából abban bízom, hogy van még aki látogatja az oldalt, így nem lesz teljesen értelmetlen az újbóli megjelenésem. :)
Nos néha mikor időm engedi, és rám tör az ihlet, mindig csinosítok egy - két már meglévő történetemen vagy pedig újakba kezdek.
Említettem már régebben is, hogy a Titkok a múltból történetet még általános iskolás koromban írtam. Azóta már eltelt nagyon sok év, és úgy éreztem ideje átdolgozni kicsit. Nagyon szerettem akkoriban írni, így az alapsztorit nem akartam megváltoztatni, csak a megfogalmazáson és néhány dolgon változtattam. Remélem tetszeni fog nektek, vagy legalább lesz aki még olvassa és kommentel néhány sort. :)
Igazából ez egy Tokio Hoteles  Fanfiction, a történet főszereplője Tom Kauliz. Remélem ez senkit nem fog zavarni, szóval fogadjátok sok- sok szeretettel az első részt!
Millió puszi :*                                                                Angel.

1. rész

Mint már említettem a nevem Rosalie Süß, de mindenki csak Ro-nak vagy ritkább esetben Rosie-nak szólít. Kicsit több mint éve élünk már Los Angelesben és silány kis életem mindennapjait az egyetem, munka és versenyzés teszi ki. A szüleimmel való kapcsolatomat nem is lehet kapcsolatnak nevezni.

- Rosie segítenél egy kicsit? -  kiabált fel anya mivel én a szobában próbáltam pihenni. 

- Persze! Megyek! - kiabáltam vissza majd feltápászkodtam az ágyról és elindultam le - Úr Isten! David! - ugrottam hőn szeretett "nagybátyám" nyakába. David a TH menedzsere. Igazából semmi rokoni kapcsolat nincs köztünk de Ő apám legjobb barátja. Rengeteget voltam vele gyerekkoromban és nagyon közel kerültünk egymáshoz. Családtagként tekintek rá.

- Szia, kislány! Jól megnőttél! - mondta majd megölet. Már nagyon hiányzott mivel több mint fél éve láttam utoljára. Nagyon sok idejét elveszi a banda, és hiába élünk ugyan ott, néha ritkábban találkozunk mint mikor ők még Németországban voltak.

- Hiányoztál már! Hogy hogy itt vagy?? - kérdeztem mosolyogva

- Most volt egy kis időm, mert a srácokkal egy Európai turnéra indulunk az új lemezükkel. Gondoltam meglátogatlak és lenne itt egy visszautasíthatatlan ajánlatom is. - vigyorgott rám.

- Oh igazán?! - vontam fel a szemöldököm. 

- Már anyádékat is megkérdeztem erről és ők támogatták az öltetem szóval minden csak rajtad múlik. - folytatta és ezzel egyre kíváncsibbá tett.

- Mondd már! - kérleltem türelmetlenül. 

- Elintéztem hogy jöhess velünk, persze csak akkor hogyha szeretnél és ha nem fog zavarni az a négy barom. Meg persze én. Nem akarom hogy kényelmetlenül érezd magad. Lesz saját szobád is meg minden. Tudom hogy nem igazán szoktál kimozdulni, ezért is gondoltam arra hogy eljöhetnél. Tök jó lesz. Na.. - mosolygott kedvesen

- Oh Dávid, ez nagyszerű. Köszönöm tényleg, de át kell gondolnom. Nem akarok a terhetekre lenni, és  ha zavarnám a fiúkat? Vagy ők tudnak erről egyáltalán? - kérdeztem. Persze nagyon örültem ennek a nagy lehetőségnek, de tényleg nem vagyok túl jó társasági ember ezt talán Dávid tudja a legjobban..

- Igazából még nem avattam be őket, csak annyit tudnak hogy lesz egy meglepetésem, de biztos nem fog nekik gondot okozni. - mosolygott - Kérlek, nem akarom hogy itthon száradj egész nyáron, ki kell kapcsolódnod, nem foglalkozhatsz mindig a sulival és a versenyekkel. Kérlek Rosalie! - győzködött egyre erősebben 

- Rendben van meggyőztél! - öleltem meg mosolyogva - Remélem nem lesz gond! - sóhajtottam 

- Nem lesz! - mosolygott. - Készülj el, megvárlak, be kell mennünk az irodába, ki kell tölteni pár papírt és szeretném elmondani a jó hírt a fiúknak is. - mosolygott és már el is indult a konyha felé, gondolom igyekezett megdézsmálni anya finom sütijeit. 

- Fél óra és kész vagyok. - rohantam fel a szobámba és gyors készülődésbe kezdtem.

Hiába nyár van, kint szakad az eső. Felvettem egy fekete szűk csőszáru gatyát hozzá pedig egy kivágott fehér felsőt és a tornacipőm.- Talán lehet be kellene újítanom pár új cuccal.- gondolkodtam el miután megnéztem magam a tükörben. Kinyúlt pólóm és kissé kopott nadrágomhoz remek párosítás volt kócos hajam. - Tényleg rendbe kellene hoznom magam - sóhajtottam és összeszedtem az irataim majd a dzsekim és már lent is voltam. 

- Indulhatunk! - sétáltam le a lépcsőm.

- Talán erre szükséged lesz ma. - nézett végig rajtam anya és a kezembe adta bankkártyáját. Tényleg ennyire rosszul nézek ki? - tettem fel magamban a kérdést

- Köszi.- tettem zsebre és Dávidra pillantottam, értette a célzást és már el is köszönt anyától. 

- Még mindig nem valami fényes a viszonyotok? - kérdezte már az autóban 

- Nem, nem mondhatnám, egyszerűen nem tudok neki megfelelni. Már belefáradtam. - sóhajtottam és az utat kezdtem figyelni.

- Szeret téged és aggódik. - motyogta 

- Ebbe most ne menjünk bele kérlek. - néztem rá, majd újra a nedves utat kezdtem figyelni. Percekkel később meg is érkeztünk a stúdióba, ahonnan Dávid felhívta a srácokat én pedig elkezdtem kitölteni a papírokat. Mikor végeztem a srácok még sehol sem voltak így gyorsan elmentem a mosdóba. Miután végeztem igyekeztem összeszedni magam, hogy a lehető legjobb formám tudjam nyújtani és ne a meggyötört arcomat lássák. Bárki belépett volna a mosdó ajtaján, hülyének nézett volna persze nem ok nélkül. Próbáltam a különböző mosolyok mennyire állnak jól nekem, de rá kellett jönnöm, hogy olyan rég voltam már boldog és vidám, hogy elfelejtettem milyen érzés is és hogyan kell mosolyogni. Mély levegőt vettem és elindultam vissza az irodába, előttem pedig négy nagyon lelkes fiú, igyekezet ugyan oda. Pont mikor be akartam lépni egy erősen szakállas, gyönyörű csokoládé barna szemű óriás be zárta előttem az ajtót ezzel a mondattal. 

- Bocs, zártkörű. 

Elmosolyodtam, elég vicces, talán takarítónőnek nézett? Meglehet. Gyorsan a kilincs után nyúltam és már én is a szobában voltam. 

- Új takarítónőd van Dávid? - húzogatta a szemöldökét ugyan az a srác mint aki az előbb bezárta az ajtót. Dávidra pillantottam és megráztam a fejem. 

- Ne haragudj, nem volt még alkalmam bemutatkozni. - mosolyogtam rá és közelebb léptem hozzá, furcsa tekintetéből sugárzott a meglepettség. - Rosalie Süß vagyok, Dávid unokahúga. - nyújtottam felé a kezem. Totál lefagyott és hol rám, hol Dávidra nézett, de rövid időn belül összeszedte magát és kezet fogott velem. A többiek pedig nehezen tudták elfojtani nevetésüket, amit újdonsült barátom elég szúrós tekintettel nyugtázott.

- Tom Kaulitz. Örülök. - próbálta leplezni meglepettségét. Sorra bemutatkozott mindenki. Utoljára persze Billt hagytam. Csodálkoztam, hogy nem ismert meg, bár én sem ismerném meg ha nem látnám 2 hetente az újságok címlapján. 

- Tényleg, elég felismerhetetlen lehetek. - mosolyogtam rá, Ő pedig kicsit értetlenül fogadta aztán hirtelen megölelt.

- Úr Isten, ne haragudj. Meg sem ismertelek. Nagyon..-nézett végig rajtam - megváltoztál. 

- Te is. - mosolyogtam rá. A döbbenet hatalmas volt a szobában amit szerencsére Bill gyorsan lerendezett. 

- Nagyon régen, Németországban laktak ők is akkor ismertük meg egymást. - motyogta a többieknek. 

- Dávid mondd csak el nekik nyugodtan, nekem van egy fontos telefonom. - mutattam a folyton villogó kis készülékre, és kisurrantam az ajtón.  Alex volt. 

- Szia! - szóltam bele félve.

- Hol a fenében vagy? - ordított a telefonba 

- El kellett jönnöm elintézni néhány fontos papírt. - motyogtam 

- Minek? - kérdezte gorombán. 

- Személyesen kellene megbeszélnünk. - sóhajtottam. 

- Este érted megyek. - bontotta a vonalat. Hatalmasat sóhajtottam és vissza tettem a zsebembe a telefont. Nagyon hosszú estém lesz. - hunytam le a szemem és próbáltam nem bele gondolni abba hogy mi fog történni ha elmondom neki David terveit a nyárra. 

- Minden rendben? - térített magamhoz David hangja. 

- Persze. - fordultam meg  - Odabent? - kérdeztem és elindultam az ajtó felé. 

- Minden a legnagyobb rendben. - mosolygott biztatóan és szélesebbre nyitotta az ajtót. 

A fiúk már kicsit lazábbak voltak és hülyéskedtek egymással, kivéve Billt aki a telefonját nyomkodta és elmélyült saját világában. 

- Ne haragudj kérlek a beszólásom miatt. -kért bocsánatot Tom és édesen rám mosolygott. 

- Ugyan, ebben a ruhában én is annak néztem volna magam. - mosolyogtam rá, 

- Szerintem szuperül nézel ki. - pillantott fel Bill majd újra a telefonját bújta. A többiekre pillantottam akik csak némán megrázták a fejüket, biztosítva arról, hogy nekem van igazam. Igazán rendes csapatnak látszanak. 

- Tényleg ha már itt tartunk, nem kísérnétek el Rosie-t vásárolni? Szüksége lenne néhány normális ruhára. - pillantott rájuk David, utasítás jelleggel. 

- Nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne.. - motyogtam 

- Szerintem meg remek lehetőség, hogy jobban megismerjétek egymást az út előtt. - mosolygott rám 

- De David én.. - kezdtem volna bele. De David ellentmondást nem tűrően folytatta. 

- Elég legyen. - mondta - Veled mennek és kész. - mosolygott - Srácok holnap találkozunk. Jó vásárlást. - mondta. Hihetetlen ideges lettem rá. Tudja mennyire gyűlölöm az ilyet és vásárolni is csak egyedül szeretek. Nem akarom ,hogy bárki bármit is észrevegyen. 

Felkaptam a kabátom és kiviharoztam az irodából. 

- Kint várok. -motyogtam és gyors léptekkel haladtam a kijárat fel. Az eső lehűtötte a levegőt így jól esett felforrósodott arcomnak a hideg.

- Hová szeretnél ülni? -kérdezte kedvesen Bill.

- Azt hiszem ha hátra ülök, nektek kényelmesebb lesz. - motyogtam még mindig kedvetlenül. 

- Ne aggódj mi imádunk vásárolni. - mondta Bill miközben beszálltunk a kocsiba, ahová a többiek is követtek minket. 

- Ja, főleg Bill. - vigyorgott Georg. Elmosolyodtam. Bill már gyerekként is igazi különc volt és már akkor nagyon irigyeltem hogy így fel meri vállalni személyiségét.  Bezzeg én..

- És amúgy Ro mesélj, mi történt veled eddig? - a kérdés amitől legjobban féltem. Vajon mit kellene elmesélem? Egy újabb kitalált történetet, a nem létező boldog életemről vagy talán mondjam az igazat, valószínűleg akkor mind elmenekülnének. 

- Igazából, semmi nem történt. - mosolyodtam el halványan - Egyetemre járok, mellette dolgozok és persze ott vannak a versenyek is és körülbelül ennyi. - fejeztem be és reménykedtem hogy nem akarnak rólam többet tudni. Tévedtem

- Verseny? - kérdezte Tom és a visszapillantó tükrön keresztül a szemembe nézett. Hihetetlenül zavarba hozott. 

- Igen. Gyerekként gokartoztam, aztán kicsit később pedig lehetőséget kaptam hogy egy magasabb szinten  versenyezzek. Most pedig tagja vagyok az itteni autósportnak. 
- Ez nagyon durva, mármint ne haragudj de olyan kis törékeny lány vagy. Nehéz elképzelni egy verseny autóban, miközben tövig nyomod a gázt. - magyarázott Georg. 
- Nem te vagy az egyetlen aki ezt mondja. - mosolyogtam rá. - Hétvégén lesz, számomra a szezon utolsó versenye, ha szeretnétek gyertek el. - hívtam meg őket 
- Ez remekül hangzik. Ott leszünk. - mosolygott szemüvege mögül Gustav. Az út hátra lévő részében én próbáltam magam kivonni a beszélgetésből, és csak figyeltem illetve azon gondolkodtam, hogy hogyan éljem túl a ma esti találkozásomat Alexal. 
- Megérkeztünk. - állította le Bill az autót. A srácok gyorsan kipattantak én pedig utánunk vánszorogtam. 
- Kezdjük az emeleten. - irányított minket Bill mikor beértünk a hatalmas plázába.  Talán ha eddigi életem során kétszer lehettem itt és azok sem túl szép emlékek. 
- Nézd, az jó helynek tűnik. - mutatott Bill az egyik kirakat felé, ami tele volt színesebbnél színesebb ruhákkal ami finoman szólva sem az én ízlésem.  Nem akartam elvenni a kedvüket így jó kedvet álcázva nézelődni kezdtem a ruhák között. Találtam pár felsőt és egy rövidnadrágot ami talán még elfogadható volt. 
- Ne haragudj Rosie de neked valami baj van a látásoddal. - vette el a kezemből a ruhákat Bill és Georg. 
- Mire gondolsz? - néztem rájuk értettlenül.
- Ezek körülbelül kétszer nagyobbak mint a te méreteid. - néztek rám. 
- Tényleg? - néztem meg jobban a ruhákat, és rá kellett jönnöm hogy van benne valami. 
- Majd mi segítünk. - vigyorogtak majd gyorsan vissza tették a ruhákat engem pedig leültettek az egyik kényelmes fotelba. Nagyon aranyosak voltak ahogy mind a négyen próbálták összeválogatni a ruhákat. Csak reménykedni tudtam, hogy nem kell majd őket felpróbálnom. Ismét tévedtem. 
Rosszul vagyok ettől. Látni magam a tükörben, látni a foltokat, a hegeket mindenhol.
A srácok által választott ruhák nagyon jók, de nekem ezek nem állnak jól. Túl szépek hozzám. 
- Na miaz, nem bírsz el ennyi ruhával? - kérdezte Bill az ajtó elől. Talán ha nem válaszolok elmegy - nyugtattam magam és lekuporodtam a próbafülke puha szőnyegére - Rosie minden rendben van? - kérdezte aggódva már pillanattal később
- Igen persze- válaszoltam gyorsan mielőtt bejönne és rákérdezne miért nézek így ki. Mindjárt kész vagyok. - mondtam még majd feltápászkodtam a földről. Nem vagyok már gyerek, kicsit össze kell szednem magam. Előhalásztam egy ruhát a sok közül, ami igazán gyönyörű volt de túl merész számomra. Pár mély levegő után félve néztem ki, de a srácok még mindig kitartóan vártak rám. 
- Na végre, már kezdtem azt hinni felfalt az a ruhakupac. - viccelődött Tom - Gyere már ki, nem eszünk embert. - sürgetett. Nekem ez tényleg nem megy. 
- Nem lehetne hogy csak megvesszük őket? Nem szeretem én ezt. - próbáltam menteni magam
- Nem vagyunk már gyerekek, gyere ki végre vagy mi hozunk ki. - erősködött Georg. Talán kezdek az idegeikre menni. Haboztam kicsit de végül kiléptem a biztonságot nyújtó ajtó mögül. 
- Szerintem ez baromi jó. - szólalt meg Gustav, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam.
- Nagyon jól nézel ki! - bólogatott elismerően Bill - Na nézzük a következőt - tolt vissza a próba fülkébe. 
Egész hosszúra sikeredett így a vásárlás, de igazából a végére már én is feloldódtam és nagyon jól éreztem magam. A ruhák nagy részét meg is vettem, de volt pár ruhadarab - persze amit Tom választott - ami nem volt annak nevezhető így azokat a boltban hagytam.
Az idő teljesen elszaladt és már rég elmúlt 8 mire hazaértem. Persze teljesen kiment a fejemből, hogy Alex-al találkozom, aki magához híven őrjöngve várt a házunk előtt. 
- Jó ég! Mennyi az idő? - ijedten kérdeztem mikor befordultunk az utcába és megláttam Alex fekete autóját. 
- Már fél 9. Mi a baj? - pillantott rám Bill. 
- Semmi!- válaszoltam totál idegesen - Kérlek, ígérjétek meg hogy csak kitesztek és már mentek is haza. Rendben?! Kérlek! - néztem rájuk. 
- De a ruhák meg amúgy is... -kezdett bele Bill
- Kérlek! - szóltam rá - Holnap elintézünk mindent. - sürgettem - Itt jó lesz. - mutattam egy pár házzal hamarabbi kapura - Köszi mindent, holnap találkozunk. - pattantam ki gyorsan a kocsiból és választ nem várva már siettem is a házunk felé.
Alex amint meglátott egyből kiszállt és már az autó mellett várt. 
- Hol voltál? - kérdezte ingerülten 
- Dolgom volt. - válaszoltam halkan
- Milyen dolgod? Ki hozott haza? Ha? Kivel találkozgatsz?  - ragadta meg a karom. 
- Kérlek Alex menjünk be, ne itt az utcán. - rántottam ki kezem a szorításából és egyből elindultam befelé. Igazán hosszú és fájdalmas éjszakám lesz....